Középkori hagyományokkal rendelkező, nagymúltú borvidék. A XVIII. századtól az uradalmi gazdálkodás biztosította a jobbágy-paraszti bortermelés mellett a vidék borainak jó hírét. A XIX. század második felében az Eszterházy Csákvári Uradalom híres ászári mintaszőlészete és pincészete itt alakult ki, amely messziföldön hírnevet szerzett a vidéknek. Az utóbbi évtizedekben a szőlőtermesztés korszerűsítése a borminőség jelentős javulását és a borvidék rangjának növekedését eredményezte. [...]

Ásatások leletei bizonyítják, hogy már 2000 évvel ezelőtt virágzó szőlőkultúra volt Badacsony környékén, de feltehetőleg már a kelták korában is voltak szőlőültetvények a vidéken. A hegy lábánál vezetett a rómaiak egyik híres hadiútja Aquincumba. A nagyobb szőlőtelepítések Probus császár nevéhez fűződnek. Ezekre az időkre emlékeztetnek a szüreti motívumokkal díszített római kori épületmaradványok, sírok, szobrok.
A honfoglaló magyarok már ismerték a szőlőt, a bort és ennek megfelelően mint értéket adományozták a későbbiekben. Ennek során a XIII. sz.-ban a borvidék jelentős része egyházi kézbe került.

A XVIII - XIX. sz.-ban a badacsonyi ürmös hírneve a tokaji aszúéval versengett.

A filoxéravész utáni rekonstrukció során a szőlőtermesztés technológiája e borvidéken is jelentősen megváltozott. Ekkor építették a várfalnak is beillő támfalakat az erózió megakadályozására.

A szürke csuhás szerzetesek egy francia eredetű fajta, a Pinot noir, borát helyi különlegessé emelték. Ennek köszönhetően ismerjük ma is e fajtát Szürkebarát néven. Különleges évjáratokban a bogyói betöppednek, sőt aszúsodhatnak is. Ekkor különleges természetes csemegebor készülhet belőle.

A másik e termőhelyről elhíresült fajta a Kéknyelű. Ez a fajta tiszta ültetvényben ritkán fordult elő, mert nővirágú, ezért rosszul termékenyül ezért a Budai zöld fajtával ültették vegyesen. A szüretkor nem szedték külön, hanem együtt dolgozták fel bornak, ami a Kéknyelű nevet viselve jelent meg. [...]

E gazdag középkori hagyományokkal rendelkező borvidék nem fekszik közvetlenül a Balaton partján, de éghajlatára még hatással van a tó közelsége. Ezt a vidéket szépsége és csökkenő számú őslakossága miatt a városi emberek már évekkel ezelőtt felfedezték maguknak. Nagy számban költöztek ide művészek is, akik szívükön viselték a táj arculatának megőrzését, és sokat tettek is ezért. Főleg a Káli-medence környékére jellemzőek az igényesen rendbe hozott régi és - stílusában a tájba illeszkedő - új házak, templomok, fogadók és vendégváró borpincék. [...]

A Balaton déli partvidékén, részben a tihanyi Bencés uradalmi és az egykori Festetics birtokon részben pedig a paraszti termesztői hagyományokon a filoxéra vész után virágzó szőlő és borkultúra alakult ki. Az immunis pannonhomok talajokon telepített szőlők a XIX. század végén a bortermelők ezreit mentette meg a koldusbottól. A borvidék igazi felvirágzását azonban a XX. század derekán végrehajtott szőlőtelepítés jelentette. Az új szőlőültetvények a gazdagabb lösz- és középkötött vályogtalajokon bőven teremnek, és a céltudatosan megválasztott kedvező fajtaszerkezetnek köszönhetően kiváló borokat adnak. [...]

Ez a borvidék, mint a neve is mutatja, két különböző bortermelő tájra oszlik. A balatonfüredi borok testesebbek, tüzesebbek, alkoholszintjük magasabb - míg a csopaki borok tartózkodóbbak, könnyedebbek, illat- és zamat-gazdagabbak. Balatonfüredet és környékét a gyógyvíz és a bor együttes ereje teszi vonzóvá. A világ különböző részéről utaznak ide azok az emberek, akik önmagukat egy kicsit kényeztetni akarják - kívülről és belülről egyaránt, a szénsavtól pezsgő gyógyvíz, az egyedülálló, szívbetegeknek kedvező hatású klíma, valamint a jófajta fehérbor erejével. [...]

Nagymiskolc területéről már az ősember gyűjtögető gazdálkodásáról is sok bizonyítékkal rendelkezünk, őstermelésre pedig a legrégibb időktől vannak adataink. A vidéken már a bronzkorban is voltak lakott települések. A honfoglalást követő századok alatt a termőföld még kevés területet foglalt el, de a népesség növekedésével egyre több területet hódítottak el a cserjés domboldalakból. Ezek a területek a legkülönbözőbb gyümölcsfajok, többek között a bortermelést jelentő szőlő megtelepítésére is alkalmasak voltak. A területen őshonos vadszőlő termését már a jégkorszak végétől itt élő ősember is ismerte. A szőlőművelés kezdeteiről keveset tudunk. Egy 1313-ban megjelent oklevél említi először a szőlőt és sejteti, hogy a szőlőtermesztés a helyi mezőgazdaság fontos ága. A szőlőbirtokot Ernyefi István, a diósgyőri vár akkori ura adományozta a Pálos szerzeteseknek.

1503. február 11-én Ulászló megerősíti a város korábbi borszabadalmát: "Miskolcon idegen bort nem árulhat, aki ez ellen vét, a bévitt bort elveszíti." Ez a szabályozás is mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották már akkor a térség borát. Ez idő tájt már nem csak a Diósgyőrt övező déli fekvésű területeken, de a Szinva pataktól északra fekvő dombok vonulatain is virágzó szőlőültetvények voltak. 1798-ban Pesten megjelent "Statistik des Königreichs" című gazdasági munkában érdekes megállapítás található: "A tokaji, soproni és a ruszti bor kereskedelméből származó jövedelmet a miskolci megelőzi." Ennek oka volt az is, hogy egyes Hegyaljai szőlők mustjai is a miskolci pincehálózatban érlelődtek és innen kerültek külföldre. A XVIII. század során az Avason hatalmas pincerendszer alakult ki, melyek nemespenésszel borított belsejében rengeteg bort érleltek. E hatalmas pincehálózat legöregebb pincéi még középkori eredetűek. Ebben az időben a fő fajták Gohér, Furmint, Hárslevelű, Bátai, Damián és Fejér szőlő.

1828-as jobbágyösszeírásból tudjuk, hogy Borsod lakosságának szegényebb rétegei többek között Miskolc szőlőiben kerestek munkát. Tibolddaróc a XIX. és a XX. században híres pezsgőalapbort termelő vidéknek számított. Erre Olasz rizlinget és Furmintot használtak. A Törley és a budafoki pezsgőgyárak is itt termelték, illetve vásárolták pezsgőik alapanyagának nagy részét.

A filoxéra-járványt a terület nagyon megszenvedte, az egykori szőlőültetvények nagy részét mára kivágták, helyüket beépítették. Jelenleg az avasi pincék egy része használaton kívül van de még létezik, mint ahogy Görömböly egykor nevezetes pincesora is jó állapotban található.

A Bükki – korábban Bükkalja – borvidék létrehozását egy 1970-es rendelet tette lehetővé, amely a korábbi években a térségben megindult szőlőtelepítések eredménye volt. A Bükk hegység deli lábánál elterülő kilencszáz hektárnyi terület szinte az Egri borvidék határán kezdődik, és Miskolc széléig tart. Harminc év persze még kevés ahhoz, hogy a borvidék igazi arculata kialakuljon. A termelők inkább igyekeznek eladni szőlőjüket más vidékek termelőinek, holott a jó borhoz szükséges természeti feltételek náluk is adottak.
2002-ben tibolddaróci székhellyel megalakult a Bükkaljai Borút Egyesület, amelynek jelenleg már 50 tagja van. Szolgáltatásaikkal és tevékenységükkel azt a célt kívánják elérni, hogy a Bükki borvidék felzárkózzon más élen járó borvidékekhez.

A borvidék kis falvaiban egyre több helyen várja vendégfogadó a látogatókat. A riolittufába vájt, hatalmas, kőfaragásokkal díszített, nemes penésszel vastagon borított pincékben találjuk a táj borait.Az egykor szájhagyomány útján ismertté vált receptek alapján készített tájjellegű ételek kellemes gasztronómiai élményt nyújtanak. A matyó legényfogó leves például – amely tojással, a termékenység jelképével készül – a legenda szerint olyankor került asztalra, amikor a lányos házhoz kalákába jártak az udvarlók. A szülők ezzel az étellel kínálták meg azt a fiút, amelyiket lányuknak kiszemeltek. Jellegzetes finomsága még e tájnak a bükki gazdapecsenye (karmanádli, szűzpecsenye és tarja fokhagymás sültje "kolompérral").
[...]

Az Alföldön található borvidékek története nagyon hasonló. Kezdetben főként a folyóvölgyi, ártéri területeken a lugasos szőlőművelés alakult ki, és főleg a mezővárosok határában fejlődött a szőlőtermesztés. Az első megbízható adat a garamszentbenedeki apátság alapító levelében (1075) szerepel. Eme okiratban a Tisza melletti Alpár szőlői is szerepelnek a királyi adományok között.
A XV. századra a szőlőtermesztés önálló termelési ággá fejlődött, amit a dézsmakötelezettség is bizonyít.
A török uralom alatt a legkelendőbb árucikk és a legjelentősebb adóalap a gabona mellett a bor volt. Ez kiderül a budai beglerbég egyik 1573. évi jelentésére küldött szultáni rendelet szövegéből is:

"A budai vilájetben (ahova a Duna-Tisza köze túlnyomó része tartozott) a szultáni hász birtokok jövedelme, az emírek és a tímár birtokosok jövedelme leginkább a bor jövedelméből áll."

A XVI-XVII. századi népmozgások ide is eljuttatták a balkáni eredetű vörösborkultúrát és a Kadarkát. Elterjedt volt a fej művelésmód. Ezt a téli fagy ellen úgy védték, hogy talajjal betakarták. Gyalogművelést alkalmaztak, azaz támrendszer nélkül termesztették.
XVIII. század első felében megindult a futóhomok a Duna-Tisza közén. Mária Terézia 1779-ben rendeletben szorgalmazta a szőlőtelepítést az Alföldre, hogy a futóhomokot megkössék.
A filoxéra a homoktalajokon (75-80% kvarctartalom felett) nem tud megélni, ezért az Alföldön nem okozott olyan jelentős kárt, mint más borvidékeken.
A legelterjedtebb fajták a Kadarka, Kövidinka és az Izsáki sárfehér voltak.
[...]

A XI. században Szent István király püspökséget alapított Egerben. A püspökségre költöző szerzetesek magukkal hozták hazájukból az ott honos szőlőfajtákat is. A tatárjárást követően IV. Béla király vallonokat telepített a térségbe, akik meghonosították a szőlőtermesztési és a borkészítési ismereteiket. Az első pincéket az egyházi és királyi adótermés, a dézsma tárolására építették. A XIV-XV. században Eger gazdasága a bortermelésre épült, ezért a város legnagyobb földesurai, az egri püspökök az egri bort rendeletekkel védték és szabályokat alkottak a borkimérésről. A XVI. századig a térségben szinte kizárólag csak fehérbort készitettek, majd a törökök elől ide menekülő rácok hozták magukkal a kiváló vörösbort adó kadarka szőlőfajtát és vörösborkészítés technológiáját. A szőlőtermesztés a török hódoltság idején is megmaradt. Ennek oka, hogy ugyan a törökök nem fogyasztottak bort, de a borra kivetett adók komoly bevételt jelentett.

A XVII. században a fehérbort adó szőlők mellett fokozatosan teret nyertek a vörösbort adó fajták. Az 1850-es években lendült fel a régió legismertebb borának, a Bikavérnek termelése. Ez a bor több vörösborszőlő borának házasításával készül. 1886-ban jelent meg Egerben a filoxéra, és a szőlőket szinte teljesen kipusztította. Az újratelepítések során új fajták is kerültek a borvidékre. Megváltoztak a Bikavér összetételét adó borok is. Valaha a Kadarka különböző változatai adták az alapját, míg napjainkban a fő összetevő a kékfrankos. A bor nevének eredete nem ismert biztosan. A legenda szerint mikor a törökök az egri várat ostromolták, a védőkben a lelkesedés és a hősiesség már nem tudta pótolni az elcsigázottságot és az elesett bajtársakat. Ekkor a fáradó magyar katonák erősítésére Dobó István várkapitány megnyittatta a borospincéket. Az asszonyok nagy ónkupákban hordták a vörösbort a harcolóknak. Ivás után újult erővel, félelmet nem ismerve vetették magukat az ostromlókra. Szájról-szájra járt a rémület a törökök között: A magyarok bikavért isznak! Ettől olyan erősekké és vadakká válnak, mint a bikák. Abba is hagyták az ostromot, megtagadván basáik parancsát.

Magyarországon az eredetvédett borok között a Bikavér volt az első. A "Bikavér kódex"-et 1997-ben alkotta meg a hegyközség. Legfontosabb szabálya hogy a listában megadott vösösborszőlő-fajták közül legalább három borából kell házasítani a Bikavért. A XX. század elején, megjelentek a családi pincészetek. Az egri hegyek puha tufakőzete kiválóan alkalmas pincék kialakitására, ahol az állandó hőmérséklet és az optimális páratartalom kedvez a borok fejlődésének. [...]

Az egykori Budakörnyéki borvidék valaha Szentendrétől Tétényig a Duna partvonalában elterülő hegy- és dombvidék szőlőit foglalta magába. Ez a vidék a történelem előtti időkben is lakott volt. Négy fő körzetre oszlott: Szentendrei szőlők, Budai szőlők (óbudai, Sashegy környéki), Promontori szőlők, Tétényi szőlők.

Az Árpád-házi királyok alatt már virágzott a szőlőtermesztés, és az itt élő emberek megélhetésének fő forrásává vált.
Sok szerb (rác) telepedett le ezen a környéken. Ennek köszönhetően a török hódoltság után főleg a vörösbor készítése volt túlsúlyban. Európai hírre tett szert a Buda-Sashegyi Kadarka, amit Fekete kadarkából készítettek. A sok háború jelentősen meggyérítette a szőlőket.
A törökök kiűzése után német nemzetiségű szőlőművelők is telepedtek le. Az 1736-41. évi promontori szőlőtulajdonosok névsorában szereplő 572 névből 309 német hangzású, ami tudatos német betelepítésre enged következtetni. 192 név szerb és csak 50 magyar a névsorban. A Duna kiváló szállítási lehetőséget jelentett, így a borok tárolására nagy pincék épültek, amelyek többsége ma is működik.

A XVIII. század második felében rendszeressé vált a szőlőtelepítés Promontoron és környékén. Az állandó lakosság száma évről-évre nőtt. Valami kis szőlővel a legszegényebb zsellér is rendelkezett. A század végétől különösen a Promontoron és Kistétényben szőlőt bérlő budai, pesti polgárok részéről nagy divatja lett a pincézésnek, aminek hatására igen komoly pincekultusz alakult ki.
1830 körül a nagyvárosokban a lakosság inkább a fehérbort kereste (változtak a borfogyasztási szokások is), a budai vidéken is arra kényszerültek, hogy egyre több fehérborszőlő-fajtát szaporítsanak.
1890-ben a filoxéra szinte teljesen elpusztította az ültetvényeket. A szőlőkultúra újbóli fellendítése nem járt a várt sikerrel. A szőlőtelepítésekkel párhuzamosan csonthéjas gyümölcsöket kezdtek el ültetni. Lassan a gyümölcsösök kiszorították a szőlőterülteket.

Etyek szőlőinek története is hasonló utat járt be azzal a különbséggel, hogy a XIX. század közepén a Vál-völgyi uradalmi szőlészetek hírnevet szereztek a korszerűsítéseikkel, újításaikkal. A borvidék szőlőiben a pákozdi, sukorói, nadapi, velencei szőlőhegyeken jó minőségű fehérbort termelnek. A XIX. század végén a Törley család híres pezsgői alapanyagának fehér borát is ezen a területen, Etyek térségében termelték. A sajátos ökológiai viszonyok, a talajok magas mésztartalma és a szeles fennsíkokból adódóan rendszerint egészséges a szőlő, és a pezsgőgyártáshoz ideális, nagy savtartalmú bor-alapanyag terem ezen a borvidéken. A kedvező gazdasági helyzet miatt a szőlőtermesztés uralkodó maradt.
[...]

Története nagyon hasonló a többi alföldi borvidékéhez. A különbség az, hogy a XVIII. században németek települtek be. Ennek nyomait a hajósi pincefalun is felfedezhetjük. Jellegzetes pinceutcás, népi barokk, oromfalas pincefalukban a löszbe vájt pincékben érlelték a bort. A kékkötényes német borosgazdák szakértelme nagyban hozzájárult a borvidék jó hírének, rangjának növekedéséhez.

A filoxéra vészt követően a szőlőültetvények területe jelentősen bővült, a termesztett vörös és fehérbor fajták köré is kiszélesedett. A Hajósi Cabernet bor tett szert nagyobb ismertségre. [...]