A Mohácsi vész előtti időkből nincs tudomásunk arról, hogy Kiskunság és a Nagykunság területén lett volna szőlőtermesztés. A további története nagyon hasonló a többi alföldi borvidékéhez (lásd Csongrádi borvidék).

A filoxéra pusztítása után megnőtt az immunis homokterületek értéke, ahol ez a veszélyes kártevő nem tudott megélni. A XIX. század végére a borvidék szőlőterülete megtöbbszöröződött. A XX. század 60-as éveiben végrehajtott második rekonstrukció során tovább nőtt a szőlőterület, de ekkor még a hagyományos, zömmel egyszerű tömegbort adó fajták telepítésével. A 70-es évektől kezdődően azonban már a rangos minőségi fajták kerültek túlsúlyba a nagyüzemi ültetvényekben és a kisgazdaságokban is. Nagy területen létesítettek ültetvényeket a pezsgő-alapbor termeléséhez is. [...]

Gyöngyös környékén feltárt régészeti leletek sok nép emlékét őrzik, köztük a keltákét is. Honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozó kunok szállták meg, akiknek a szomszédságában a besenyők telepedtek le. E korból eredhet Abasár és Heves települések neve is. 1042-ben Saár határában királyi adományból zárdát építettek, amelyhez szőlőbirtok is tartozott.

Az Árpádházi királyok ideje alatt Gyöngyösnek nem volt különösebb politikai vagy gazdasági jelentőssége. Egy 1261-ből származó okirat Gungus Puspolyt (Gyöngyöspüspökit) szőlőivel együtt az egri rgyhéznak adta. A tatárjárás után a lakott helyek megerősítéséhez és a várépítéshez sok fa kellett. A fakitermeléssel párhuzamosan haladt a szőlőtelepítés.

1334-ben kelt engedély szerint, Gyöngyös város a földesúrtól "menten" választhatja törvényhozó testületét, és a város területén termelt borral szabadon rendelkezik.

A XV. században a borvidék olyan színvonalat ért el, hogy nagyobb mértékben megindult a borkereskedelem.

A törökök elfoglalták Gyöngyöst, aminek fő oka az volt, hogy minél több dézsmabort hajtsanak be, amit a hatvani bég jó pénzen értékesített. A magyarok ugyanúgy próbáltak adót behajtani a gyöngyösieken. Ez a környék visszafejlődését eredményezte. Ekkor a sári, visontai, gyöngyösi, patai és az apci borok voltak híresebbek.

A török uralom után a vidék népe Rákóczit támogatta, s a szabadságharc után a szőlőművesek is jobbágysorba süllyedtek. Az új birtokosok a fejlesztéssel nem törődtek, így a szőlőkultúra csak lassan fejlődött.

Mária Terézia 1755-ös vámrendelete e borvidék borkereskedelmét is sújtotta. A XVIII. század közepén ennek ellenére nagyobb szőlőtelepítések voltak.

A filoxéra pusztítását a mátraaljai szőlők sem kerülhették el.

A XX. század első harmadában a Károlyi uradalom Debrői Hárslevelűje ért el világhírnevet. De az abasári, domoszlói, nagyrédei és visontai borok is méltán híresek a nagymúltú gyöngyösiek mellett. A borvidék néhány pincéjében régi idők óta kóser borokat is készítettek a zsidó ünnepi asztalokra.

A török uralomtól a fő fajta a Kadarka volt, de ez a továbbiakban jelentősen megváltozott.
[...]

A területen bizonyíthatóan a rómaiak alapozták meg a szőlőtermesztést, amit az avarok is folytattak. A honfoglaláskor már lakott település volt a mai Mór helyén, s ide telepedett le a Árpád törzse.

A XIV. századi iratok már rendszeresen említik a szőlőt, de Mór község nevével csak a XV. században találkozhatunk. A kódexek tanúsága szerint a vidék szőlőkultúrája a XVI. századig szépen fejlődött, de bora nem került külföldre. Ezt a kort úgy jellemzik, hogy a megtermett bor sok, a jó ivóvíz pedig kevés. Ezért a legtöbb helyen - védekezvén a betegségek ellen is - rászoknak a borivásra.
Itt is a török hódoltság akasztotta meg a fejlődést. A felvonuló csapatok pusztítási miatt a vidék csaknem elnéptelenedett s emiatt elpusztultak szőlők is.

A XVIII. század így már nem annyira folytatása a régi szőlőkultúrának, hanem megalapozási időszaka egy új gazdasági korszaknak. Valószínűleg ekkor találkozott és forrott össze a borvidék és az Ezerjó története. Az elpusztult, elmenekült lakosság helyett német telepesekkel népesült be a vidék. Ekkor telepedtek le Mórott a Kapucinusok is, akik a környék legjobb szőlőművelői lettek.

A múlt században a borvidék jelentősége egyre növekedett. Volt időszak, amikor a nagy külföldi kereslet folytán a tokaji borok után a móri borok értékesültek a legmagasabb áron.
A homokkal kevert lösz és a homok talajokon a filoxéra kevesebb gondot okozott, mint a kötöttebb talajú borvidékeken.
1901-ben kérvényezte Mór község képviselőtestülete, hogy "Mór és vidéke, mint önálló borvidék szerepelhessék", mert addig a neszmélyi borvidékhez tartozott. [...]

A Séd forrás mellett már a bronzkori ember is letelepedett és a vidék a keltáknak is kedvelt lakóhelye volt. Az első szőlőket valószínűleg a rómaiak telepítették. A honfoglaláskor a Lél, Szalók, Salamon, Ákus nemzetség telepedett le a környéken. Ők már szőlőt találtak itt.
Az I. István király 1010 körül alapított apácazárdához már szőlőterület is tartozott. A várat és a körülötte virágzó szőlőket egy 1093-ban, I. László király korában kelt okirat említi először. 1242-ben IV. Béla király Olaszországból, Moreából hozott be szőlővesszőket és a szőlőműveléshez értő telepeseket. Valószínűleg ekkor került ide a Furmint. A környék szőlőterületei értékes birtokok voltak, így gyakran cseréltek gazdát.
A XVI. században olyan nagy becsben tartották az öreg vulkán oldalában fekvő szőlőket, hogy az 1511-ből származó hegytörvény kimondta, a "vidéki szőlőtulajdonos szőlőjét szabadon csak osztatlan atyafiának adhatja el".
Mivel Zircen 1742-ig nem volt patika, a betegeket somlói borral gyógyították, amelyről azt is tartották, hogy nászéjszakán fogyasztva fiúgyermek születik. Ezért a "nászéjszakák borának" is titulálják.

A XIX. században a vár fokozatosan elenyészett, de a szőlők területe tovább bővült.
Híres bor a somlói Furmint és a somlói Juhfark is. [...]

Az egyik legkorábbi borvidék, ahol a magyarországi Bencés Főapátság uradalmaiban, falvaiban, a Szent Márton Hegyen már az államalapítás után szőlőt termeltek és bort szűrtek. A filoxéra óriási kártétele után a Főapát és a Rend papjai a falusi templomok szószékeiről az uradalmak pedig fejlett gazdálkodásuk mintaképével hirdették a helyes és a racionális szőlőtermesztést és borászatot. [...]

Ezen borvidékünkön kettős szőlőkultúra nyomait lehet felfedezni. Az egyik a kelta - görögöktől eltanult -, a másik pedig az itáliai - a rómaiaktól fennmaradt - technológia. A honfoglaló törzsek - mint máshol is - már tisztában voltak a szőlő értékével.

Az Árpádházi királyok uralkodása alatt a külföldi szerzetesek nagy kiterjedésű erdőségek irtásához kezdtek, hogy a területet földművelésre alkalmassá tegyék. A pécsi bor becsületét mutatja, hogy Sulyok György pécsi püspök végrendeletében János királyra hagyományozza 100 akó borát "mint egyetlen értékes tulajdonát". 1694-ben Baranya megye önálló címert kapott, amiben szőlő is látható. Ez valószínűleg a heveng hatása lehetett. A heveng úgy készült, hogy ősszel erős kökényágakra érett fürtöket aggattak, hogy betöppedjen és eltartható legyen.
Valószínűleg erre az időre esik a Káptalannak az a törekvése, hogy Mecsekalján a tokajihoz hasonló aszút készítsenek. Tokaji vesszőt, sőt még tokaji földet is hozattak nem tudva, hogy a klíma nem alkalmas az aszúképződésre. Valószínűleg ekkor került e borvidékre a Furmint fajta.

1780-ban Mária Terézia Pécset szabad királyi város rangjára emelte, így az összes kocsma is a város tulajdonába került. Az 1830-35-ös évek forradalmi változást hoztak: megjelentek az ültetvényekben a karók, az addigi gyalogművelés helyett. A baranyai bor egyre több piacot hódított meg, s a város iparát a borkereskedelméből származó jövedelem alapozta meg. A növekvő termelés, a külföldi és az igényesebbé váló belföldi piac egyre nagyobb és magasabb szintű termelést követelt meg. Ekkor és ezért hozatta be a pécsi káptalan saját használatára az azóta pécsi specialitássá vált fajtát, az osztrák eredetű Cirfandlit.

A filoxéra a szőlő 80%-át kipusztította. Korábban a Kadarka vörösbora egyeduralkodó volt, mára a tüzes, fűszeres fehérborok a mértékadók. A borvidék különlegessége a Pécsi cirfandli.
[...]

A Fertő tó vidéke már a neolit kor emberének is kedvelt élőhelye volt. Valószínűleg illír és trák népek laktak itt. I.e. 300 évvel alapíthatták a kelták Scarbant várost, amit a rómaiak Scarabantiának hívtak, mi pedig Sopronként ismerünk. A soproni borvidék az ország egyik legősibb bortermő vidéke. Szőlőmag-leletek bizonyítják, hogy itt már a kelták is foglalkoztak szőlőműveléssel. A szőlőművelés e tájon töretlenül folyik azóta is. Fontos kereskedőváros volt. Rajta keresztül vezetett a rómaiak híres borostyán útja.

A rómaiak utáni fél évezred alatt sok nép váltotta egymást, és ezt a szőlőkultúra is megsínylette. Honfoglalás után az első birtokosai Vérbulcsú és Lél törzse voltak.
Róbert Károly 1338-ban udvari parancsban értesítette Pozsony, Sopron s Vasmegyét, hogy már előbbi királyi parancsok értelmében Sopron Német-, Cseh- és Lengyelországba szállítandó boraira törvénytelen vámot kivetni nem szabad s aki azt mégis megtenné, a legszigorúbban büntetendő. Folyamatos volt az alsó-ausztriai bevándorlók betelepedése, ami a XIV. század második felében volt a legintenzívebb.
1723-ban Bél Mátyás "dicshimnuszt" írt a soproni borról. A kimérési jogot a termelők némi korlátozással szabadon gyakorolták: máshonnan bort hozni nem volt szabad. Akkoriban Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidékként volt ismert ez a vidék. Ruszton még aszút is készítettek főleg Furmintból, a kiemelkedő évjáratokban. A soproni polgárság vagyonát a XVIII. században a szőlő képezte.

A XIX. században a többi magyar borvidékhez hasonlóan a mennyiségi termelés került előtérbe, amit a filoxéra pusztítása állított meg. A század elején napóleoni csapatok foglalták el Sopront. Innen ered a Kékfrankos fajta neve is, a franciák kék színű pénze után. A század első harmadáig a fehérbor készítés fejlődött, majd vörösborszőlő-fajták meghonosodásával a vörösborkészítés vált uralkodóvá. A szőlőtermesztőket itt ponzichternek hívták.

A Kékfrankos fajta ma már soproni specialitásnak számít, pedig valószínűleg osztrák eredetű. A borvidéken szép fehérborokat is készítenek

Szinte mindenkinek volt szőlője és pincéje, és itt minden gazda saját borkimérési joggal rendelkezett. A ház előtt rúdra függesztett friss fenyőág jelezte, ha újbort, szalmaköteg, ha óbort mértek. Piros, illetve fehér szalaggal adták tudtul, hogy vörös- vagy fehérbort árul-e a gazda. Ez a kedves szokás újraéledőben van Sopron utcáin. [...]

A területen már a római korban is bizonyíthatóan termesztettek szőlőt, fehér- és vörösbor-szőlőt egyaránt. A római kor után sok évszázadig nincsenek biztos adatok a helyi szőlőtermesztésről. Az első biztosnak mindható adat az esztergomi káptalan által kiadott I. Béla alapító oklevelét tartalmazó átirat, amely felsorolja az 1061-es adományokat, köztük Csin, Bika és Fövestelek néven három szőlőterületet is, amelyeket a bencéseknek adományozott a király. Valószínű, hogy ekkoriban már csak fehérbort készítettek. Az egyházi birtokokon magas szintű szőlőtermesztés folyt. Erről tanúskodik a szekszárdi apátság 1267-ik évi oklevele is.

A törökök elől menekülő rácok hozták erre a borvidékre is a Kadarka fajtát és a délszláv vörösborkultúrát. 1541-ben a törökök szandzsákszékhellyé tették a várost de a bortermelés tovább folyt, sőt egyes szőlőterületeknek mohamedán tulajdonosa volt.

A XVIII. század elején Mérey Mihály és az őt követő apátok azt a kedvezményt adták a szőlőtermesztőknek, hogy csak tizeddel (kilenceddel nem !) tartoznak. Ez a lehetőség a német telepeseket is vonzotta, akik több hullámban érkeztek a borvidékre. A helyi szőlőtermesztési, borkészítési ismeretek az új telepesekével kiegészülve emelték borvidék szőlőkultúrájának színvonalát.

A század közepén már általános volt a héjonerjesztés, és a bort pincében tárolták. Ez a kereskedelem miatt különösen fontos. A bor ekkor már fontos megélhetési forrás volt.
1828-ban még 37 fehér és 29 "fekete" szőlőfajtát termesztettek, köztük 6 féle Kadarkát (még fehéret is). Húsz év múlva már csak néhány uralkodó szőlőfajtát említenek.
Az utóbbi évtizedekig a későn érő, de időnként kiváló zamatú bort adó Kadarka volt az uralkodó, újabban azonban a biztonságosabban termelhető Kékfrankos, Cabernet, Merlot került túlsúlyba.

Napjainkban a megyeszékhelyre látogató vendég mintegy 5000 pince közül válogathat. Évente január hónapban a Vince-napi borünnep, áprilisban a Szent György-napi Bikavér, májusban a Pünkösdi Fesztivál, pünkösd után egy héttel az Alisca Bornapok, augusztusban a Kékfrankos találkozó, szeptember harmadik hétvégéjén a Szekszárdi Szüreti Fesztivál vonz tízezreket, november 11-én, Szent Márton napján a hagyományos újbor bírálat, decemberben a Szent János-napi borszentelő ünnepe hívogatja látogatóit. [...]

Feltehetőleg az első szőlőtőkéket még a kelták telepítették Tokaj-Hegyalja vidékére. A honfoglalás idején a Bodrog és a Tisza találkozásánál földvárat emeltek, aminek a neve Hímesudvar volt. Ez a település volt a mai Tokaj elődje. A Tokaj név eredete valószínűleg az ótörök nyelvben gyökerezik, jelentése pedig "folyó menti erdő". Az 1241 évi tatárjárás mind a szőlőültetvényekben, mind a földművelő nép körében nagy pusztításokat végezhetett. A megfogyatkozott lakosság újratelepítésre IV. Béla király olasz és vallon telepeseket hozatott az országba. A Hegyaljai szőlőkről az első hiteles említést a Turóczi prépostság 1251-ben kelt alapítólevelében találjuk.

A legenda szerint az első aszúbort 1631 húsvétján ajánlotta fel Sepsi Lackó Máté pap Lórántfy Zsuzsának Sátoraljaújhelyen. Ez idő tájt a borvidék és pincéinek legfontosabb tulajdonosai és fejlesztői is a nemesi családok voltak. Az aszúképződés fontos előfeltétele a késői szüret. 1700-as évekig Gál (október 10.) hetében kezdték a szüretet majd több változtatáson keresztül Simon-Júda (október 28.) napjára tették. Az 1600-as években egyre több törvényi szabályozás lépett életbe, sőt 1655-ben az országgyűlés rendeletben szabályozta az aszúszemek elkülönítését. Ez is mutatja az aszúbor előállításának gazdasági jelentőségét. 1737-ben a világon elsőként királyi dekrétum jelöli ki a borvidék pontos határait. 1772-ben megszületik a világ első dűlőbesorolási rendszere. 1803-ban pedig sor kerül a szőlőterületek minőségi osztályozására.

A Tokaji aszú XIV. Lajos francia király udvarában kapta a kitüntető „VINUM REGUM, REX VINORUM”, azaz „a borok királya, a királyok bora” elnevezést. A legfontosabb vásárlók a lengyelek és az oroszok voltak. Péter cár és Katalin cárnő Tokajban egy kereskedőkből és katonákból álló különítményt állomásoztattak. Mária Terézia rendeletei az aszú forgalmazását jelentősen visszavetették.

A filoxéravész szinte teljesen kipusztította a hegyaljai szőlőket. Az újratelepítés jelentős fajtaszám csökkenést is eredményezett. A rendszerváltást követően a borvidék ismét fejlődésnek indulhatott. A Tokaj-Hegyaljai Történelmi Borvidék 2002-ben az UNESCO Világörökség Bizottsága mint kultúrtájat felvette a világörökségi listára. [...]

Már a rómaiak idején virágzó szőlőkultúra jellemezte Pannóniát. A megyébe települt németek továbbfejlesztették a virágzó borkultúrát, a bortermelés jövedelmezőnek bizonyult, hiszen csapszékükön maguk mérhették ki Szent Györgytől Szent Mihályig a jó bort.

Az 1893-as első bortörvénytől, mely a Szekszárdi Borvidéket Tolna megye teljes területében
határozta meg, hosszú út vezetett 1998-ig, amikor a bortörvény kimondta a Tolnai Borvidék megalakulását. A Tolnai Borvidék 3 körzete, a tolnai, a völgységi és a tamási térség 30 települése szinte az egész Tolna megyét lefedi. [...]