Frittmann Jánost tavaly választották az év borászának, ám már az elmúlt öt év mindegyikében is bekerült a legjobb öt közé. A családi hagyományokat ma már egy testvépár viszi tovább Soltvadkerten, egyre nagyobb és nagyobb sikerrel. Boraik világszerte díjakat nyernek. Frittmann Jánossal a pincészet szívében beszélgettünk a borkészítés művészetéről, a sznobokról és az apró örömökről.

Mióta is foglalkozik a család borászattal?

Az 1700-as évek közepén települt ide a család. Abban az időben éledt fel újra itt Soltvadkerten a szőlő, gyümölcs kultúra. Addig is lehetett itt találni komoly ültetvényeket, de a törökök után indult el igazán az élet. Később is szerencsés volt a helyzet, hiszen a szocialista rendszerben itt nem TSZ-ek voltak, hanem szakszövetkezetek. Megmaradtak a magángazdaságok, hiszen itt megvolt a szakértelem. Így nem szűnt meg ez a hagyomány. A mezőgazdaság egyébként is olyan, hogy valaki fiatalon vagy megszereti, vagy nagyon meggyűlöli. Mindannyiunknak volt millió más lehetősége, ám mi mégis ezt választottuk. A borászat egyébként egy nagyon szép dolog. Érdekes, mit lehet kihozni egy gyümölcsből.

Fiatalabb fejjel sosem akart letérni a szülői útról?

Nem volt sem előírás, sem elvárás a szülők részéről, hogy nekünk mivel kell foglalkoznunk. Gyermekkorunkban persze ki kellett menni a szőlőbe, amikor bezzeg a haverok valahol futballoztak. Már 9 éves korunkban kivittek minket a földekre, hiszen akadnak olyan munkák, amelyeket már ilyen idős korban is el lehet végezni. Persze nyűgösek a gyerekek, de összességében maximálisan hasznunkra vált. Soha eszünkbe sem jutott, hogy nekünk nem ezt kéne csinálnunk.

Érezték valaha úgy, hogy ez egy mostohán kezelt borvidék?

Lényegében csak a kilencvenes évek közepétől lehetett ezt érezni, amikor a borhamisítási ügyeket teljesen ideverték. Persze ez nem egy idevalósi, hanem egy országos jelenség volt, mindenhol hamisították a borokat. Döbbenetes mikkel vádolták ezt a vidéket. A mai napig képesek egyébként ferdíteni, több szempontból is. Hajlamosak úgy azonosítani ezt a települést, ahol 3000 hektár szőlő található, miközben összesen annyi van itt mint a szekszárdi és a villányi területeken együttvéve. Sőt '47 előtt sem voltak olyan negatív megkülönböztetések mint, hogy ez egy egyszerű alföldi bor. Miközben tudni kell, hogy a világon mindenhol találni jó minőségű síkvidéki szőlőtermelést, a franciáknál, spanyoloknál, ausztráloknál, Amerikában. Érdekes ezt sehol sem pejoratív értelemben mondják. Ott tudják, hogy ugyanolyan jó minőségű borok készülnek síkvidéken is. A kilencvenes években Magyarországon divat volt erről tudomást sem venni. Sokan úgy gondolták, hogyha a legnagyobb borvidéket letapossák, akkor nekik jobb lesz. Hatalmas ostobaságokat, tévhiteket terjesztettek a szakirodalomban erről a borvidékről. Azt várom, hogy egy-két ember hamut szórjon a fejére, és rájöjjön miket írt. Persze, tudom, hogy ez egy álom.

Ez azért érdekes, hiszen 50 éve Hamvas Béla is teljesen másként gondolt a soltvadkerti borvidékről A bor filozófiája című művében.

Másról szólt azért akkoriban a borkészítés. 1947 előtt nagyon komoly éttermekbe szállították innen a borokat. A kecskeméti rizling aszú kimondottan híres volt, senki nem sorolta be úgy, hogy az egy gyengébb kategória. A mi borvidékünk valójában annyival van rosszabb helyzetben, hogy sokkal inkább ki van szolgáltatva az időjárás szélsőségeinek, a fagy könnyebben tesz kárt a mi szőlőnkben. A gyümölccsel azonban sosem volt gond. Legfeljebb a pincékkel, itt ugyanis nem lehetett kőbe vájt pincéket kialakítani, ma már ugye ez sem gond. Ma már hál Istennek az étkezési szokások változása is nekünk kedvez, hiszen inkább a gyümölcsös borokat kedvelik. Persze a magyar gyümölcsnek nincs párja, ezt tudják a határokon túl is. Jó bort nem lehet csak jó gyümölcsből készíteni. Nem véletlen, hogy annyi világversenyt nyernek a magyar borok. Ez nem csoda, nem vagyunk mi varázslók, mindössze nagyon jó szőlőnk van.

Szóval ebben rejlik az alföldi borok különlegessége: a gyümölcs jellegben.

És pont ez ma az elvárás, még a fahordós érlelésnél is. A gyümölcsösséget, a szőlőzamatokat keresik az emberek. Ma már a vörösborokkal szemben is ez az elvárás. Rájöttek, hogy kell a nagy kerek test, de nem kell senkinek a 15 fokos alkohol tartalom. Nem is szabad e felé vinni a borokat. Az már likőr. Nem jó vörösbor az, amelyikből nem lehet inni csak egy decit. Ehhez meg kell tanulni a megfelelő termesztési és tárolási technológiát. Fontos tudni például, hogy az is egy tévhit, hogy itt csak homoki borok vannak. Miközben rengeteg -féle talaj található nálunk is. Pont ez a sokszínűség adja ennek a területnek a varázsát. Azt például, hogy minden évben csúcsrosé készüljön, meggyőződésem, hogy csak ez a terület tudja.

Akadt-e olyan az életben, amikor úgy állt ez az egész, hogy abbahagyja?

Soha. Még a legrosszabb időkben sem fordult meg a fejemben. Mindig is tisztában voltunk vele, hogy az itteni emberek fejében kell először rendet rakni. Azt szeretném hozzátenni, hogy sok más nagy borásszal nagyon jóban vagyunk, attól függetlenül is, hogy egymás konkurenciáinak számítunk. Mindannyian tudjuk, hogy senki bora sem lesz jobb attól, ha a másikéra rosszat mond. Idő sincs ma már erre, hiszen a világ boraival kell megmérkőznünk. Azt is tudni kell, hogy sehol sem a csúcsborokról szól a történet, az viszont igaz, hogy a csúcsborok határozzák meg egy borvidék imázsát. Franciaországban is mindössze 5 százalék a csúcsbor. A többi lehet, hogy könnyű asztali bor. Sokan azt sem tudják, hogy az asztali bor nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz. Azért mert egy bor PET palackban, vagy kannában van, nem rossz. Attól még abban a kategóriában lehet jó bor. Az nem baj, ha egy bor 150 forintba kerül. Attól az még lehet jó bor. Mondjuk fröccsbor. Különben a legegyszerűbb asztali bornak is sokkal összetettebb ízvilága van mint a sör, amely egysíkú. Az igazi baj ott kezdődik, amikor a 150 forintos bort 2500 forintos áron adják.

Ezt valóban nem mindenki gondolja így.

Sokat kell ehhez látni a világból. Sok borkóstolóra kell elmenni, sok borvidéket, pincét kell megismerni, szerte a világon. Másokat is ismerni kell, miket készítenek. Nekünk tulajdonképpen a széles látás adta meg a nagy lehetőséget. Sikerült abban a korban külföldre eljutni, amikor a legfontosabb volt. Láttuk, milyen szőlőből készül a bor külföldön, és már tudtuk, hogy ennél jobbat mi is tudunk Magyarországon.