Történelem: A Fertő tó vidéke már a neolit kor emberének is kedvelt élőhelye volt. Valószínűleg illír és trák népek laktak itt. I.e. 300 évvel alapíthatták a kelták Scarbant várost, amit a rómaiak Scarabantiának hívtak, mi pedig Sopronként ismerünk. A soproni borvidék az ország egyik legősibb bortermő vidéke. Szőlőmag-leletek bizonyítják, hogy itt már a kelták is foglalkoztak szőlőműveléssel. A szőlőművelés e tájon töretlenül folyik azóta is. Fontos kereskedőváros volt. Rajta keresztül vezetett a rómaiak híres borostyán útja.

A rómaiak utáni fél évezred alatt sok nép váltotta egymást, és ezt a szőlőkultúra is megsínylette. Honfoglalás után az első birtokosai Vérbulcsú és Lél törzse voltak.
Róbert Károly 1338-ban udvari parancsban értesítette Pozsony, Sopron s Vasmegyét, hogy már előbbi királyi parancsok értelmében Sopron Német-, Cseh- és Lengyelországba szállítandó boraira törvénytelen vámot kivetni nem szabad s aki azt mégis megtenné, a legszigorúbban büntetendő. Folyamatos volt az alsó-ausztriai bevándorlók betelepedése, ami a XIV. század második felében volt a legintenzívebb.
1723-ban Bél Mátyás "dicshimnuszt" írt a soproni borról. A kimérési jogot a termelők némi korlátozással szabadon gyakorolták: máshonnan bort hozni nem volt szabad. Akkoriban Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidékként volt ismert ez a vidék. Ruszton még aszút is készítettek főleg Furmintból, a kiemelkedő évjáratokban. A soproni polgárság vagyonát a XVIII. században a szőlő képezte.

A XIX. században a többi magyar borvidékhez hasonlóan a mennyiségi termelés került előtérbe, amit a filoxéra pusztítása állított meg. A század elején napóleoni csapatok foglalták el Sopront. Innen ered a Kékfrankos fajta neve is, a franciák kék színű pénze után. A század első harmadáig a fehérbor készítés fejlődött, majd vörösborszőlő-fajták meghonosodásával a vörösborkészítés vált uralkodóvá. A szőlőtermesztőket itt ponzichternek hívták.

A Kékfrankos fajta ma már soproni specialitásnak számít, pedig valószínűleg osztrák eredetű. A borvidéken szép fehérborokat is készítenek

Szinte mindenkinek volt szőlője és pincéje, és itt minden gazda saját borkimérési joggal rendelkezett. A ház előtt rúdra függesztett friss fenyőág jelezte, ha újbort, szalmaköteg, ha óbort mértek. Piros, illetve fehér szalaggal adták tudtul, hogy vörös- vagy fehérbort árul-e a gazda. Ez a kedves szokás újraéledőben van Sopron utcáin.