Történelem: Nagymiskolc területéről már az ősember gyűjtögető gazdálkodásáról is sok bizonyítékkal rendelkezünk, őstermelésre pedig a legrégibb időktől vannak adataink. A vidéken már a bronzkorban is voltak lakott települések. A honfoglalást követő századok alatt a termőföld még kevés területet foglalt el, de a népesség növekedésével egyre több területet hódítottak el a cserjés domboldalakból. Ezek a területek a legkülönbözőbb gyümölcsfajok, többek között a bortermelést jelentő szőlő megtelepítésére is alkalmasak voltak. A területen őshonos vadszőlő termését már a jégkorszak végétől itt élő ősember is ismerte. A szőlőművelés kezdeteiről keveset tudunk. Egy 1313-ban megjelent oklevél említi először a szőlőt és sejteti, hogy a szőlőtermesztés a helyi mezőgazdaság fontos ága. A szőlőbirtokot Ernyefi István, a diósgyőri vár akkori ura adományozta a Pálos szerzeteseknek.

1503. február 11-én Ulászló megerősíti a város korábbi borszabadalmát: "Miskolcon idegen bort nem árulhat, aki ez ellen vét, a bévitt bort elveszíti." Ez a szabályozás is mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották már akkor a térség borát. Ez idő tájt már nem csak a Diósgyőrt övező déli fekvésű területeken, de a Szinva pataktól északra fekvő dombok vonulatain is virágzó szőlőültetvények voltak. 1798-ban Pesten megjelent "Statistik des Königreichs" című gazdasági munkában érdekes megállapítás található: "A tokaji, soproni és a ruszti bor kereskedelméből származó jövedelmet a miskolci megelőzi." Ennek oka volt az is, hogy egyes Hegyaljai szőlők mustjai is a miskolci pincehálózatban érlelődtek és innen kerültek külföldre. A XVIII. század során az Avason hatalmas pincerendszer alakult ki, melyek nemespenésszel borított belsejében rengeteg bort érleltek. E hatalmas pincehálózat legöregebb pincéi még középkori eredetűek. Ebben az időben a fő fajták Gohér, Furmint, Hárslevelű, Bátai, Damián és Fejér szőlő.

1828-as jobbágyösszeírásból tudjuk, hogy Borsod lakosságának szegényebb rétegei többek között Miskolc szőlőiben kerestek munkát. Tibolddaróc a XIX. és a XX. században híres pezsgőalapbort termelő vidéknek számított. Erre Olasz rizlinget és Furmintot használtak. A Törley és a budafoki pezsgőgyárak is itt termelték, illetve vásárolták pezsgőik alapanyagának nagy részét.

A filoxéra-járványt a terület nagyon megszenvedte, az egykori szőlőültetvények nagy részét mára kivágták, helyüket beépítették. Jelenleg az avasi pincék egy része használaton kívül van de még létezik, mint ahogy Görömböly egykor nevezetes pincesora is jó állapotban található.

A Bükki – korábban Bükkalja – borvidék létrehozását egy 1970-es rendelet tette lehetővé, amely a korábbi években a térségben megindult szőlőtelepítések eredménye volt. A Bükk hegység deli lábánál elterülő kilencszáz hektárnyi terület szinte az Egri borvidék határán kezdődik, és Miskolc széléig tart. Harminc év persze még kevés ahhoz, hogy a borvidék igazi arculata kialakuljon. A termelők inkább igyekeznek eladni szőlőjüket más vidékek termelőinek, holott a jó borhoz szükséges természeti feltételek náluk is adottak.
2002-ben tibolddaróci székhellyel megalakult a Bükkaljai Borút Egyesület, amelynek jelenleg már 50 tagja van. Szolgáltatásaikkal és tevékenységükkel azt a célt kívánják elérni, hogy a Bükki borvidék felzárkózzon más élen járó borvidékekhez.

A borvidék kis falvaiban egyre több helyen várja vendégfogadó a látogatókat. A riolittufába vájt, hatalmas, kőfaragásokkal díszített, nemes penésszel vastagon borított pincékben találjuk a táj borait.Az egykor szájhagyomány útján ismertté vált receptek alapján készített tájjellegű ételek kellemes gasztronómiai élményt nyújtanak. A matyó legényfogó leves például – amely tojással, a termékenység jelképével készül – a legenda szerint olyankor került asztalra, amikor a lányos házhoz kalákába jártak az udvarlók. A szülők ezzel az étellel kínálták meg azt a fiút, amelyiket lányuknak kiszemeltek. Jellegzetes finomsága még e tájnak a bükki gazdapecsenye (karmanádli, szűzpecsenye és tarja fokhagymás sültje "kolompérral").